Generációváltások szinte zökkenőmentesen

Vidéken, növények és állatok közt, konyhakertet művelve, friss levegőt lélegezve nőttem fel, egy gyönyörű kertes házban. Ott éltem egészen addig, amíg egyetemre nem mentem. Ekkor a fővárosba költöztem, egyenesen a beton- és aszfaltdzsungel közepébe, egy kicsi és, valljuk be, elég szánalmas látványt nyújtó albérletbe. A tanulást, csoporttársakat meg a város alapvetően szerettem, de nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire hiányzott az a buja, élettel teli növényzet, amely minden irányból körülölelte, -hömpölyögte a cseréptetős, fehérre festett, zöld zsalus, idilli kis házunkat! Napsütéses reggeleken csodálatosak voltak a verandán, a macska és a kutya társaságában elköltött finom reggelik.

Az albérletben persze állatot sem tarthattam, ez is borzasztóan hiányzott, bár nem is akartam volna, hogy szegény egy panelház 8. emeletén szenvedjen, főleg, hogy nem is voltam sokat „otthon”, úgyhogy többnyire egyedül lett volna. A régi, gyönyörű családi házunkban még a csodálatos, ízléses, falusias és romantikus, mégis kellőképpen visszafogott berendezést imádtam. Anyukám kitűnő érzékkel választotta ki az összeillő bútorokat, kiegészítőket, szőnyegeket, képeket már akkor is, amikor a divat egészen másféle stílust – mondjuk ki kereken: ízléstelenségeket – diktált. A legapróbb részletre is ügyelt. A gyerekszobámat is rendkívüli gonddal rendezte be, és még amikor kamaszodtam, akkor sem akartam máshogy berendezni, mint ahogyan ő akarná, úgyhogy minden változtatás, új bútor, átrendezés előtt kikértem a tanácsát. Szerintem lakberendezőnek kellett volna mennie. Ehhez képest egy bankfiókban dolgozott, és sajnos nem is nagyon kedvelte a munkáját. Na de nem is ez a lényeg.

Az egyetemen találkoztam a férjemmel, Tomival, akivel kezdetben évekig csak barátok voltunk. De a legjobb, szétválaszthatatlan barátok. Mindkettőnknek volt párkapcsolata, amiben inkább csak  szenvedtünk, mint boldogok voltunk. Nem is kell mondanom, hogy a párjaink persze féltékenyek voltak a barátságunkra, és mindig szét akartak választani minket. Aztán végre rájöttünk, hogy nekünk együtt kell lennünk párként is, hiszen mindig is nagyon jókat beszélgettük, megértettük, meghallgattuk egymást, és hát nincs is annál jobb, mint ha a szerelmed a legjobb barátod is egyben. Áprilisban jöttünk össze, és májusban már össze is költöztünk, fél évvel később már el is jegyeztük egymást! Nem volt mire várnunk, hiszen nagyon jól ismertük és szerettük egymást. Az esküvő fantasztikusan sikerült, és utána két hónappal már terhes is voltam! Nagyon boldogok voltunk, bár nem pontosan így terveztük, hiszen anyagilag nem voltunk nagyon eleresztve, bár mindketten elég jó helyen dolgoztunk. Ráadásul, ami a legrosszabb, hogy albérletben éltünk, ráadásul Budapest egy rendkívül forgalmas részén, én pedig mindig is kertes házban, vagy legalábbis zöldövezetben képzeltem el a családalapítást, hiszen az lenne a gyerekek számára a legjobb. És nem mellesleg számomra is.

Nagy kő esett le a szívünkről, amikor anyukámék felajánlották a csodálatos kertes házat, ahol felnőttem, mondván, hogy kipofozzák a balatoni nyaralót, és ők majd ott élnek, úgyis ez volt a tervük a nyugdíjas éveikre. Annyira örültem, hogy a gyerekemet ugyanazon falak és bútorok között nevelhetem fel, ahol én is felnőttem! Ezért szinte egyáltalán nem is akartam változtatni semmit a házon. Fogalmazhatunk úgy, hogy mindössze generációváltás történt, egyébként szinte minden a régiben maradt. Persze néhány apróbb változás történt, a legnagyobb, hogy a régi gyerekszobámat átalakítottuk babaszobává, de ehhez is anyukámtól kértem tanácsot, melyben ezúttal sem kellett csalódnom. Mondhatjuk, hogy zökkenőmentesen zajlott minden, csak apám volt egy ideig mogorvább, sosem bírta a változásokat. Ő is beleegyezett a cserébe, és tudta, hogy így lesz a legjobb mindenkinek, csak kellett egy kis idő, mire megszokta. Miután minden a helyére került, és a szüleim is berendezkedtek az új helyükön, apukám is megnyugodott, és egészen kivirult, mert ezentúl még nagyobb kertben gazdálkodhatott, kertészkedhetett, amit mindig is imádott. Annyira hálás vagyok nekik, hogy gondoltak ránk és az unokájukra, aki így a lehető legjobb környezetben nőhet fel.

Időközben egy másik, kevésbé kellemes generációváltás is végbement, ezúttal a férjem családjában. Volt a szüleinek egy vállalkozása, élelmiszerek, főleg gyümölcsök és zöldségek importálásával foglalkoztak Lengyelországból, mivel a párom anyukája lengyel, és mindannyian jól beszélik a nyelvet. A szülei hosszú évekig keményen dolgoztak, rengeteg idejüket felemésztette a munka, és végül az egészségük is ráment. Párom elmondása szerint nagyon ritkán nyaraltak, de még akkor is összekötötték a kellemest a hasznossal, és meglátogatták valamelyik üzletfelüket, vagy legalábbis sűrűn telefonálgattak. Hiszen az üzlet nem áll le, az idő pénz, ők meg nem tudták kinek átadni a feladataikat egy kis időre sem.

Ez a rengeteg elfoglaltság, állandó készenlét rányomta a bélyegét a családi életükre, nem csak közös pihenésből volt kevés, de ritkán jutott idejük egymásra és a fiukra, keveset beszélgettek, alig töltöttek együtt időt. Ez bizony eléggé megviselte a férjemet kisgyerekkorában, és később kamaszkorában is. Meglehetősen rossz volt a kapcsolata a szüleivel, illetve mondhatjuk, hogy alig volt kapcsolata velük… Ritkán érdeklődtek a hogyléte, tanulmányai, tervei iránt, és akkor is csak fél füllel hallgatták, a másikkal a telefonra figyeltek, és a sablonos beszélgetések hamarosan unalomba fulladtak.

Mindez így ment mindaddig, amíg az apósomat gyomorfekéllyel diagnosztizálták, és az anyukája akkor már másfél vagy két éve járt pszichológushoz depresszióval, kiégéssel. Ez ugyanabban az időben történt, amikor kiderült, hogy várandós vagyok, és készültünk a költözésre. Az üzlet teljesen leállt, illetve anyósom próbálta tartani a frontot, de nem nagyon boldogult egyedül, főleg, hogy ott akart lenni a férje mellett a kórházban. Felhívta a férjemet, hogy vegye át a feladatokat, segítsen, mert SOS szükségük van rá. Hát ő nem valami lelkesen, de persze ment és csinálta, nem volt más választása.

Nemsokára az apja behívta a kórházba, és közölte vele, hogy az orvosok eltiltották mindenféle stressztől, mert ha így folytatja, az akár az életébe is kerülhet, és a fia nevére akarta íratni a céget. A férjem először nem mert nemet mondani, hisz nem akart csalódást okozni, és felidegesíteni az apját, akinek nyugalomra volt szüksége, de persze esze ágában sem volt ugyanazt az életet folytatni, amit a szülei, mert látta, hogy az milyen, és már rég eldöntötte, hogy ő nem fogja kizárólag munkára áldozni az egész életét.

Abban az időben sokat forgolódott éjszaka, láttam rajta, hogy nyomasztja valami, de nem beszélt róla. Nem akart terhelni, hiszen várandós voltam. Aztán végre kiszedtem belőle, hogy mi a baja, megmondtam, hogy semmi sem annyira idegesítő, mint ez a bizonytalanság, és kicsikartam belőle az egész történetet. Eszembe jutott, hogy valahol már hallottam egyszer egy cégről, amely generációváltással foglalkozik, azaz végigkíséri a családi vállalkozásokat ezen a folyamaton, és segít, hogy minden a lehető leginkább zökkenőmentesen menjen végbe. Végignéztem a honlapjukat, amelyen nagyon sok biztató és szimpatikus dolgot írtak, tudtam, hogy ezt éppen az ilyen esetekre találták ki, mint amilyen a miénk. Úgyhogy felkerestük ezt a céget, és valóban segítettek a férjemnek abban, hogyan közölje az apjával a döntését, és közösen rávezették őt arra, hogy az eladás lesz a legjobb megoldás mindenkinek, majd az eladás folyamatában is jelen voltak.