Lázálom otthon – újratervezés

Mindenkinek lehet egy olyan időszaka, amikor gyengélkedik a szervezete, és arra kényszerül, hogy huzamosabb ideig otthon ragad. Az ilyen napokon arra leszünk figyelmesek, hogy egyre több dolgot fedezünk fel otthonunkban, amiket addig lehet, hogy észre se vettünk: hibákat, a régen el nem eresztett nagymama szekrényeit, vagy a lomtalanításkor csak leporolt ülőgarnitúrát. Betegen amúgy is minden sokkal nehezebb, de ez a látvány se gyógyító hatású. Ekkor jönnek az elhatározások, hogy márpedig újragondolom az életem, az otthonom, és ha meggyógyulok, akkor biztosan újra berendezem a lakást. A lázat viszont csillapítani kell, de ilyenkor persze senki nem ér rá, úgyhogy kénytelenek vagyunk kibontakoztatni kreativitásunkat, és kipróbálni azt az újdonságot, hogy gyógyszert rendelünk az internetről, többek között lázcsillapítót.

Persze, a láz újra ránk tör, majd kiver a víz, ha dizájn bútorokat kezdünk nézegetni az interneten, mert nemcsak millióféle van, hanem szép lassan rájövünk, hogy egyáltalán nem értünk a lakberendezéshez, pedig ötletünk aztán lenne bőven. Ezeket általában kézzel-lábbal magyarázzuk, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezt senki nem érti, csak mi. A betegség továbbra is dolgozik bennünk, a testhőmérsékletünk nehezen megy lejjebb, otthonunk pedig kezd kissé idegen helynek tűnni, mert ennyi időt évente összesen se töltünk benne, hiszen sose vagyunk otthon, csak szállóvendégként térünk nyugovóra nap, mint nap. Láztól csillogó szemekkel kutatjuk a betegséget csillapító pirulákat, szirupokat és vitamintablettákat, majd egy olyan szekrényben találjuk meg, amit utoljára akkor nyitottunk ki, amikor ezeket beraktuk. Újabb adag Algoflexet rendelünk, mert minél előbb meg akarunk gyógyulni. Később szomorúan gubózunk be a kiült kanapé közepére, hogy az egyik lyukas takarót magunkra húzva depresszióba essünk a falak színét bámulva. Elhatározásaink a lakberendezés határain túlra mutatnak, most már nemcsak új otthont szeretnénk, hanem egy komplett, egészséges életet. Talán egy új diéta is belefér, amit a szomszédasszonyom ajánlott, habár neki nem ilyen lehangoló a nappalija, mint nekem. Lehet, hogy pont a környezet – meg persze a betegség – tehet arról, hogy nem vagyok olyan slank, mint azt én tíz éve elképzelem.

 

Elkeseredésem a mellékhatásokra fogom, majd újult erővel kezdek lakberendezőt, dizájnert keresni, hogy a hullámvölgy, és a kényszerszabadság után belevessem magam az életem jobbá tételébe. Ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt leírva olvassa az ember, de azért érdemes megpróbálni, különben csak azon fogunk keseregni, hogy már megint kihagytunk egy remek lehetőséget, éveket veszítettünk el. A betegségre amúgy is azt mondják, hogy egy jel, amit a test azért kap, hogy felfigyeljenek rá, és törődjenek vele, ha már annyi idő át nyúzzuk észrevétlenül. Azt is mondják, hogy a sport nagyon fontos a mindennapokban, úgyhogy ez egy újabb löket arra, hogy bútorokat tologassak, létrára másszak vagy csak szimplán kifessem a szobákat valami vidámabb színre. Az ötlet annyira lelkesít, hogy úgy érzem mindjárt meggyógyulok, amikor pedig már nincs rozsdás talicska hangom felveszem a kapcsolatot egy szakemberrel, hogy belekezdjünk a közös munkába. Minden kezdet nehéz – mondta a telefonba, de én erre csak azt tudtam felelni, hogy bizony túl vagyok egy betegségen, úgyhogy innen már csak könnyebb lehet!

Gyerekkoromban azért nem tűnt fel ennyire az a szenvedés, amit egy-egy hosszú ágynak esés okozott, édesanyám tea tukmálása volt az egyetlen rossz az egészben. Bezzeg most, felnőtt fejjel, távol a szülői dédelgetéstől az egyetlen megmentőm az internet és a lázcsillapítóim voltak. Az pedig már csak pláne, hogy ezeket házhoz is hozzák, nemcsak az új bútoraimat, amiket valószínűleg lázálmomban rendeltem meg. Remélem, hogy a lakberendező nem mond fel az első napon!